A soproni székhelyű Nyugat-Magyarországi Egyetem Központi Könyvtárát 1735-ben alapították Selmecbányán. A könyvtáralapítás egy időben történt az első magyarországi bányatisztképző iskola létrehozásával. A kor igénye és szükséglete miatt III. Károly király Selmecbányán bányatisztképző iskolát hozott létre, amelyben a Habsburg Birodalom bányászata-kohászata számára képeztek vezető műszaki (bánya-, kohó- és pénzverő tisztek), jogi és igazgatási szakembereket. Az alapítólevélnek tekinthető szervezeti és tanszabályzat, az Intrukció1 előírja „neves szerzők műveinek beszerzését”, s azt is, hogy a hallgatók kötelesek „a bányaiskola beszerzett szakműveit szabad óráikban egymás között felolvasni”. Az oktatás kezdetével tehát a könyvtár is megkezdte működését. 1735 és 1763 között több udvari kamarai rendelet szabályozta a képzést, mindig éppen az aktuális szükség szerint az egyik vagy a másik tudományágat helyezve előtérbe.
Az iskolát 1770-ben Mária Terézia szervezeti átalakítások után akadémiai rangra emelte.2 Felhívta a figyelmet a helyes erdőgazdálkodás fontosságára, az erdészeti ismeretek oktatásának szükségességére. Ez az oktatás egyre nagyobb szerepet kapott, mert a bányák, kohók működéséhez folyamatosan biztosítani kellett új erdők telepítését, meg kellett ismerni az erdők igazgatásával kapcsolatos teendőket. A könyvtár már nemcsak a bányászati, kohászati szakmunkákat gyűjtötte, hanem az erdészeti témájú könyveket is. Több jelentős könyvbeszerzéssel az állománygyarapítás lendületessé vált.3
1808-ban a Bányászati Akadémia mellett I. Ferenc rendeletével önálló Erdészeti Tanintézetet hoztak létre főkamaragrófi intézményként. 1846-ban a két intézményt egyesítették Cs. És Kir. Bányászati és Erdészeti Akadémia névvel. 1867-ben az osztrák-magyar kiegyezés után az akadémia magyar állami intézménnyé lett, és 1904-ben a M. Kir. Bányászati és Erdészeti Főiskola elnevezést kapta.4
Az I. világháború után 1919 tavaszáig nem volt megfelelően biztosított a főiskola működése, és székhelyet is kellett változtatnia. Hosszas keresés és vita, több lehetőség és elképzelés után ekkor lett Sopron új otthona az ősi alma maternek. 1919. március 4-én érkezett meg az átköltözők, áttelepülők első csoportja. 1922 februárjában pedig elfoglalta mai helyét a főiskola. Még ebben az évben az új elnevezés Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola lett.5
Az 1934. évi X. törvénycikk értelmében létrehozták a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet, amely az ország összes műszaki és gazdasági felsőoktatási intézményét egyesítette. Így a főiskolát is e budapesti székhelyű egyetem kötelékébe vonták mint bánya-, kohó- és erdőmérnöki kart (osztályt).
Az 1949. évi 23. törvény miskolci székhelyű Nehézipari Műszaki Egyetem létesítéséről rendelkezett, egyúttal meghatározta a bánya- és kohómérnöki kar ezen új intézményhez csatlakozását és ottani működését. Az oktatók, dolgozók, hallgatók sok kompromisszum megkötése után 1949 és 1959 között fokozatosan települtek át Miskolcra. Ezzel lezárult egy ősi korszak, amelyben bányászok, kohászok, erdészek szinte eggyé kovácsolódtak, amelyben megtanulták egymás munkáját becsülni. Az elválás óta azonban máig él a szakok barátsága. Az erdőmérnökképzés az Agrártudományi Egyetem szervezetébe tartozó Erdőmérnöki Kar feladatává vált. 1952-től önálló Erdőmérnöki Főiskolán, majd 1962. szeptember 1-jétől Erdészeti és Faipari Egyetemen folyt az oktatás. 1996. szeptember 1-jétől Soproni Egyetemmé, 2000. január 1-jével sok karú Nyugat-Magyarországi Egyetemmé alakult az intézmény.
A szervezeti változásokkal a könyvtár nem mindig és olykor csak nehezen tudott lépést tartani. Az átszervezések énem kedveztek a könyvtári tevékenységnek. 1952 kezdetétől kell számítanunk a két tudományterület önálló szakkönyvtárainak létrejöttét, pontosabban az eredeti könyvtár két részre válását. A történeti anyag ügyében különösen nehéz volt megfelelő döntést hozni a különváláskor. Az egyik álláspont szerint a történeti fejlődés során kialakult gyűjteményt együtt kell tartani, a másik tábor viszont a karok külön intézményekké történt szétválasztására hivatkozva az állomány megosztása mellett szavazott.6 1964-ben született meg az elvi megállapodás az állomány megosztásáról. A Budapesti Műszaki Egyetemen 1966. szeptember 2-án felvett jegyzőkönyv szerint a Miskolci Nehézipari Egyetem Központi Könyvtára tulajdonosa lett 22 820 kötet műemlékké nyilvánított könyvnek és 7386 kötet folyóiratnak. Az Erdészeti és Faipari Egyetem Központi Könyvtára pedig 7643 kötet műemlékké nyilvánított könyv és 1262 kötet folyóirat birtokába jutott.7 Azóta ésszerű állománycserére is sor került.
A műemlékkönyvtár kötetei a jelenben is a tudományt és a művelődést szolgálják. A tudatosan fejlesztett és alakított régi állomány számos bemutatásra érdemes műve közül egy féltett könyvritkaságot, egy kolligátumot szeretnék ismertetni, amely talán a legjobban jellemzi a bányászat, kohászat és erdészet együvé tartozását. Ez a mű az általánosságban csak Miksa-féle rendtartásoknak nevezett, borítóján „Ungrische Perg undt Waldt Ordnung” címet viselő könyv. Egyedi darab, ilyen formában sehol másutt nem található meg. Amikor 1770-ben a selmeci akadémián megkezdték a tételes bányajog oktatását, akkor szerezték be az összes magyar és osztrák bányarendtartással együtt. A 25 x 17 cm méretű könyv díszes pergamen kötésű. A kötéstáblát dús aranyozású, növénymotívumos füzér veszi körül, középen ugyancsak aranyozott nyomással a kétfejű sasos császári címer látható. Legfelül a VAPHUL betűk olvashatók, feloldásuk minden bizonnyal: Ungrische Allgemeine Pergordnung Hungariae Universalis Lex, majd az 1649-es évszám olvasható, amely a kötés évét jelenti. Három részből áll a könyv, az 1573-ban megjelent német nyelvű bányarendtartásból, az 1565-ben kiadott latin nyelvű erdőrendtartásból s egy kéziratos feljegyzésből, lajstromból.8
A Bányarendtartás belső címlapja a következő:
„Perckhordnung der Freyen Künigklichen Perckhstätt in der Cron Hungern, Als Crembnitz, Schembnitz, Neuensoll, Buggans, Künigsperg, Düllen unnd Libeten, sambt andern umbligenden und gedachter Cron Hungern eingeleibten Gold, Silber, Kupffer und anderer Metall Perckwerchen jetzigen vnd khünfftigen auffs new fürgenomen, gebessert vnd auff beschehne hernach angehenckte erleütterung der alten Crembnitzischen unnd Schembnitzischen Perckordnungen außgangen. Beschehen nach Christi unsers Erlösers und Säligmachers geburt im Tausent Fünffhundert Ainundsibentzigisten Jar. Mit Röm. Kay. May. etc. Gnad unnd Priuilegien. Gedruckt zu Wienn in Osterreich durch Caspar Stainhofer/in S. Annan Hof.”10
A bevezetést követően negyvenhat fejezetben kimerítő utasítások szabályozzák a bányászattal kapcsolatos teendőket. Mai szóhasználattal élve a technikai megoldások részletezésén, a tényleges bányászat ismertetésén túl az ércelőkészítést, az érczúzást, a kohászattal kapcsolatos feladatok leírását, a bányamesterek és bányabírák feladatainak meghatározását dolgozza ki részletesen Sok nagyon tanulságos fejezet foglalkozik a munkásjoggal. A bányamunkásokról, felvételükről, privilégiumaikról, a munkaidőről – napi nyolc órát kötelesek dolgozni – , a munkabérről, a bányamunkások természetbeni ellátásáról, munkásvédelemről, a munkaviszony megszűnéséről olvashatunk egyebek között. Fegyelmi és büntetőjogi kérdésekben a rendtartás igen szigorú, vétségek és büntetéseik terén is. A 30. fejezetben ezt olvashatjuk:
„Damit auch die grossen laster, als das unordenlich und uberflüssig zuertincken, auß welchem dann mit Gottslesterung, Rumorn und andern vil ubels und args entsteht, auch die unehrlich beywonung, Ehebruch unnd Hurerey dester baß verhüet qbgestelt, unnd zu aufnembung gemaines nutz guete Policey fridt unnd ainigkhait gepflanzt und erhalten, und nit allain die alten, sonder auch das Jung gemain Volckh in ain Gottsförchtig Erber wesen unnd wandl gebracht werde, So ist unser mainung das unser Perckhmaister oder Perkhrichter und Ambtleüt allenthalben auf unsern Perckhwerchen und in den Stetten unser Statgericht Ir fleissig aufsehen haben, Damit solche muetwiller, wo die befunden und betretten, nit befürdert, sonder nach gestalt Irer verbrechung an Leib und Guet gestrafft werden.”11
S álljon itt még egy példa a munkásokra való „odafigyelésről”: lakodalmakkor négy asztalseregnyi vendégnél többet nem hívhattak meg az ünneplők, hogy „a felesleges és sok evés és mértéktelen ivás” teljesen mellőzhető legyen, s így mindenki tisztességesen és illendően viselkedhessen.
Mivel a bányák, kohók működéséhez fára volt szükség, az uralkodó arra is gondot fordított, hogy a faellátás folyamatos legyen a bányákhoz tartozó erdőkből, illetve hogy mindig megfelelő erdők álljanak rendelkezésre. Találkozunk az úgynevezett rezervált erdő fogalmával, ami azt jelenti, hogy a bányák, kohók közelében levő erdőt vagy egy későbbi bányanyitáskor a közelben talált erdőket a bányák számára tartalékolni, rezerválni kell. A magánerdők – kolostorok és a bányászok tulajdonában levők – megmaradhatnak a tulajdonosnak, de ha a bányának szüksége lesz fára, akkor ezek fölött az erdők fölött is a bánya vezetői rendelkeznek.12
A 46. fejezetben a különféle bányahivatalnokok hivatali esküszövegeit gyűjtötték össze. A bányamester, a bányabíró, a kohász, a munkások stb. esküszövegei mellett az erdőmester hivatali esküjét is megismerhetjük. Ebből megtudjuk, hogy az erdőmester kötelezettséget vállalt a rendelkezések betartására, feletteseinek minden körülmények közötti engedelmességre, őrködött az erdők használata és kezelése felett, a pazarlást és rendetlenséget nem tűrte el, az engedetlenkedőket és a szabálytalankodókat megbüntette.
A kolligátum második része a rendkívüli erdészettörténeti jelentőségű, latin nyelvű, Bécsben 1565-ben kiadott erdőrendtartás. A várak, erődítmények, hidak építése, a lakossági fafogyasztás, a legeltetés, a hamuzsírfőzés, a háborúk, a bányászat, kohászat, sóbányászat, pénzverés faigénye felemésztette az erdők fakészletét. Gondoskodni kellett a rendszertelen erdő- és fahasználat megszűntetéséről. Először 1426-ban Zsigmond király tett erre kísérletet, amikor a Zólyom környéki ólombányákhoz tartozó erdők fakitermelését és az erdőterületek kímélését szabályozta, majd 1496-ban II. Ulászló hét magyar bányaváros királyi erdőségeiből juttatott a bányák részére fát, 1560-ban pedig I. Ferdinánd hozott bizonyos erdészeti intézkedéseket a besztercebányai rézolvasztó és ezüstkohó működtetése érdekében. Néhány város, pl. Kassa és Sopron városi magisztrátusai is adtak ki szabályzatokat városi erdeik védelmére. Azonban átfogó, a mai értelemben vett erdőgazdálkodási utasítást, erdőrendtartást Miksa készíttetett először.
A rendelkezés keletkezési körülményeit is ismerjük. A rohamos fa- és erdőfogyásra felhívták az uralkodó figyelmét, aki 1563-ban királyi biztosokat küldött a bányavárosokba, ahonnan azt is jelentették a királynak, hogy „az állandó erőrendtartás behozatala s a rezervált erdők összeírása továbbra már el nem odázható”. A rendtartás kidolgozására minta az 1561-ben kiadott hallstadti erdőrendtartás volt. Némi nehézséget jelentett a német szövegezés, mert a bécsi udvari kamarának latin nyelven kellett benyújtani a rendelettervezetet. Így a fordíttatásról is gondoskodni kellett. Az 1565-ben kiadott, a magyarországi bányavárosokra és azok erdeire vonatkozó rendtartás része volt annak a rendtartássorozatnak, amelyet a Habsburgok a XVI. század folyamán német és osztrák területeire kiadtak. Szövegezésük is nagyon hasonló, csaknem azonos, s mind alapvetően a bányászat érdekeit szolgálták.14
A címlapon ezt olvassuk:
„Constitutio Maximiliani II. Romanorum Imperatoris, ac Hungariae, Bohemiaeque Regis etc. iuxta quam Syluae, Nemora et Saltus Ciuitatum Regni Hungariae Montanarum, ac ditionis Iurisdictionisque adnexae porro caedi, foueri, propagarique debeant. Anno M. D. LXV.”15
A rendtartás nemcsak előírásokat és szabályozásokat tartalmaz, hanem hű és teljes képet is ad erdészeti kultúránk akkori állásáról. Erdőleírást és a különböző erdőrészek minősítését is magában foglalja. A gazdálkodással kapcsolatosan kiemelt szerep jutott az erdőmesternek, aki a bányamesterrel és bányabíróval együtt hozta meg az utasításnak megfelelő döntéseit. Terveket, előirányzatot kellett készítenie a fafogyasztásról, annak minőségéről és a szükséges felszerelésekről. Az erdészek feladatává vált a fa és szén termelésére vállalkozók, azaz a fa- és szénmesterek munkájának irányítása és felügyelete. A vágásokat az erdészek irányításával lehetett csak kijelölni, és a vágások kihasználására is csak az ő irányításukkal kerülhetett sor. Utasításokat olvashattunk a fa kivágásának módjáról, a tuskóhagyás nagyságáról, a vágástakarításról és rendről. A fák gondos, teljes mérvű feldolgozását is kötelezővé tették. Csak bányászati célra lehetett fát kitermelni. A közelítés módját, a vízi úton való szállítás, az úsztatás mikéntjét is részletesen leírták. A gerebek, gátak csúsztatók karbantartásáról is gondoskodni kellett. Előírta a rendelkezés, hogy elegendő magfát kell hagyni az erdő felújulása érdekében, s hogy azokat a szél és más káros tényező elől védeni kell. A kivágott erdő helyén egyébként is csak erdőt lehetett újra telepíteni, a területet tilos volt más célra felhasználni. Szarvasmarha és juh legeltetését engedélyezték, de a kecskét szigorúan kitiltották az erdőből. Ezúttal is találkozunk „munkajogi” kérdésekkel. Az erdőtiszteknek őrködniük kellett afelett, hogy a munkások rendesen megkapják bérüket, viszont arról is intézkedtek, hogy a megszokott bérek emelésére ne kerüljön sor. Ahol nem voltak munkáslakások, ott segíteni kellett kis ház építését, kertet vagy rétet lehetett adományozni. Érdekes, hogy erdészeti szaktudás gyarapítására irányuló utasítás is van a rendtartásban.16
A könyv végén több oldalas kézírásos bejegyzés adja a harmadik fejezetet. Az ismeretlen szerző a bányarendtartás cikkelyeinek mutatóját ás a tárgymutatót készítette el. Ez a tíz oldalnyi írás lényegében a bányarendtartás fejezeteinek címét ismétli meg, s egyúttal tartalomjegyzékül is szolgál. Utána hat oldalon azoknak a királyi rendeleteknek a felsorolása olvasható, amelyek a magyar bányászattal, pénzveréssel és nemesfémforgalommal függenek össze, és amelyeket 1405-1578 között adtak ki. (Eredetileg az összegyűjtő 1604-ig akarta közölni a rendeleteket.) A felsorolás időrendben van, és tartalmazza a rendelet tárgyát, a rendeletet kiadó uralkodó nevét, a kiadás évét, helyét és a rendelet, valamint a cikkelyek számát. Zsigmond király 1405-ben Budán kiadott 2. dekrétumával kezdődik a felsorolás, és Rudolf 1578-ban Rákoson keltezett I. dekrétumával végződik.17
Közgyűjteményi tudományos napok I. Sopron : A 2003. október 16-i konferencia előadásai. Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár. - Budapest, OSZK; Gondolat Kiadó, 2005. p. 33-46.
|
|
|
|
|
|
|
|
