A magyar erdészeti szaknyelv és szakirodalom megteremtése hosszantartó, éles küzdelem közepette zajlott. A 19. század utolsó évtizedeitől kezdődően beszélhetünk csak magyar erdészeti szaknyelvről és magyarnyelvű erdészeti szakirodalomról. 1870-1896 között megjelenő erdészeti publikációkban szinte egyedülállóvá vált a magyar nyelv.
A 19. század kezdetén erősödtek azok a törekvések, amelyek a magyar befolyás nagyobb érvényesítését célozták. 1810-ben már erdőtörvény tervezetet nyújtottak be a bécsi udvarnak.
1851-ben megalakult az Ungarischer Forstverein, azaz a Magyar Erdészeti Egyesület, amelynek a nyelve német volt. Jeles eseménynek tartották, sőt fordulópontnak a magyar erdészet történetében, mert létrejött az első erdészeti tudományos központ, melyben a hazafias magyar erdészek szervezkedni kezdtek. A belépett tagok nagy száma magyar érzelmű volt, de nyelvében még nem, és az egyesületen belül kezdték meg harcukat a magyar erdészetért, a magyar erdészeti szaknyelvért. Ennek a küzdelemnek két kiemelkedő alakja Divald Adolf és Wagner Károly volt, akik kilátástalannak tűnő munkába kezdtek. De ez a két teljesen különböző személyiség egyaránt hittek kitűzött céljukban. A magyar erdészeti irodalom megalkotása Wagner agyában fogalmazódott, meg. Divald koncepciója, pedig az erdészeti magyar irodalom, elsősorban az erdészeti műszótár és az erdészeti szakkönyvek megalkotása volt.
Sokan ellenük voltak, főként a másik országbeli szakemberek, jól látható egy német szaklapban a „Jagd- und Sportzeitung-ban”, mely negatívan bírálja a magyar szakirodalom megteremtésére tett lépéseket. „Aber um Gottes willen, wo nehmen Sie ein forstwissentschaftliches ungarischer Wörterbuch, eine Lehrsprache, Lehrer, Fachbücher?” (Honnan vesznek tudományos erdészeti szótárat, szaknyelvet, tanárokat és tankönyveket?) Ez a német kifakadás valójában feladat meghatározásnak is tekinthető, még ha a másik oldalról is volt megfogalmazva. Ezek a hiányosságok megvoltak, de pótolható, szakmai hiányosságok voltak. Főként akkor, ha két ilyen lelkes ember vezette a szaknyelv megalkotását. Céljuk közt volt még egy szívben, lélekben, nyelvében is magyar erdészeti egyesület létrehozása.
A programok, amelyeket kitűztek célként, hamarosan sikereket könyvelhettek el. Az Ungarischer Forstvereinben kialakult egy olyan réteg, mely Wagnerék mögött helyezkedett el. Az egyesület közlönyében (Mitteilungen des Ungarischen Forstverein) cikkeket jelentettek meg, egyelőre német nyelven.
Nagy harcok közepette 1862-ben megjelent magyarul az Erdőszeti Lapok című folyóirat, melyet később neveztek, át Erdészeti Lapokra. Egyik céljuk megvalósult és magyar cikkeket is meg tudtak jelentetni. Azonban továbbra is megjelent a Mittelungen des Ungarischen Forstverein című szaklap.
A külföldi lapok is figyelemmel követték a magyar erdészeti szakirodalom fejlődését, és nem is hagyták szó nélkül. Néha nagyon keményen léptek fel a magyar szaknyelv kialakulása ellen, de Divaldékat ez cseppet sem zavarta, és töretlenül harcoltak tovább. A szaklap megjelenése nem jelentette azt, hogy van magyar szakirodalmunk. 1863-as erdőtörvényben olvasható volt, a célok között az erdőgazdaság tökéletesítése Magyarországon, hisz fejletlen volt az erdőgazdálkodás, nem voltak szakemberek, és erdészeti szakirodalom. Ehhez nagy előkészületekre volt szükség, mivel az összes német erdészeti szakszót magyarrá kellett fordítani.
1867-ben megszűnik az egyesület német nyelvű közlönye.
A kiegyezési törvényt 1867. március 20-án megfogalmazta és elfogadta a magyar országgyűlés, de ez érvénybe lépéséhez az uralkodónak, szentesítenie kellett. Aki a fennálló viszonyok miatt erre csak akkor volt hajlandó, ha a magyarok megkoronázzák. Ferenc Józsefet megkoronázták, ő, pedig szentesítette a kiegyezési törvényt, és ezzel létrejött az Osztrák- Magyar- Monarchia.
A kiegyezés után magyar lett a kötelező oktatási nyelv, az összbirodalmi akadémia magyar állami intézménnyé vált. A professzorok de elsősorban Wagner Károly és Divald Adolf megteremtették a magyar műszaki és erdészeti irodalom alapjait, amelynek következtében megszűnt az addig csaknem teljes német nyelvű szakirodalom egyeduralma. Ebben nagy lendítőerőt jelentett Wagner személye, aki a magyar szaknyelv és szakoktatás legeredményesebb úttörője volt.
A selmecbányai tanári kar bekapcsolása az Erdészeti Lapok munkájába, lényegében az első lépés volt az akadémia magyarosítására. El akarták érni, hogy a tanárok magyar nyelven jelentessék meg publikációjukat, ez sikerült is.
Wagner Károlyt 1867-ben kinevezték erdészeti tanárrá. Ebben az évben vezették be a magyar tanítási nyelvet. Az ő vezetésével a tanárok és segédtanárok, Lázár Jakab, Fekete Lajos, Szécsi Zsigmond és Illés Nándor szinte nyelvújító mozgalom keretében csiszolták az erdészeti magyar nyelvet. Nagy nehézségek adódtak, mert nem voltak magyar nyelven írt szakmunkák és a segédtudományoknak sem volt műnyelve.
A tanárok idáig német nyelven írták jelentéseiket, most pedig lépten-nyomon nehézségekbe ütköztek a magyar nyelv kapcsán. Ezek a nehézségek késztették Wagnert, hogy az erdészeti szaktudományok előadóit maga köré gyűjtse.
Az erdészeti szakon az előadások péntek délig tartottak, így az összejöveteleket délutánonként tartották. Az állandó résztvevők az összejöveteleken: Wagner Károly, Lázár Jakab, Fekete Lajos, Szécsi Zsigmond és Illés Nándor.
Az adott héten összegyűjtött előterjesztések megtárgyalása heves vitákat szült. Egy-egy szó elemzése a legszakszerűbben folyt. Az új szavak megalkotásán kívül az egységes megállapítás volt az összejövetelek legnagyobb eredménye. A pénteki vitatkozások jó hatással voltak az Erdészeti Lapokban megjelent cikkek tisztuló nyelvezetére. Azonban a tisztább, magyarosabb kifejezéseket főként a hallgatóság terjesztette.
Meg kell jegyezni, hogy a monarchia területéről Selmecbányára érkező hallgatók számára sem volt egyszerű az új helyzet, a magyar oktatási nyelv bevezetése! Amennyire örvendetes esemény volt, legalább annyira „káros” is volt, hisz az intézmény jelentősége emiatt csökkent.
A magyar erdészek nagyon fontosnak tartották a szótár megjelenését a végső cél eléréséhez. Az egyesületbe belépett magyar hazafiak, törekedtek a magyar szaknyelv megteremtéséért. Önállóan akarták végezni az erdészet dolgait, mindenféle nemzetközi segítség nélkül, és a saját anyanyelvükön. Ehhez hosszú út vezetett, ahogy olvashattuk az erdészeti történelem forgatagában. De végül elérték a céljukat és meghirdették az erdészeti műszótár összeállítását.
Divald írta 1861-ben azt, hogy bármilyen erdészeti könyv megírásának a magyar erdészeti műszótár létezése előtt „apa előtti gyermek” volna a neve.
A szótár története nem 1861-ben kezdődik, hanem 1857-ben egy egyleti vándorgyűlésen indítványba hozták az erdészeti műszótár szükségességét. A Bach korszakban azonban, nagyon nehéz lett volna egy német magyar műszótárat elkészíteni.
Wagnerék a szívükön viselték a műszótár elkészítését. Ennek ügyében fel is használták az Erdészeti Lapokat. Az első felhívás „az erdészeti magyar műszótár ügyében” 1862-ben jelent meg az Erdészeti Lapokban.
Nemcsak a felhívás szövegét rakták be az Erdészeti Lapokba, hanem innentől kezdve, minden mozzanatot megjelentettek, a változtatásokat, kiegészítéséket és hogy hogyan alakul a szótár sorsa.
„Egyetlen egy jó szót is köszönettel fogadunk, nem hihetjük tehát, hogy magyar és nevezetesen a székelyföldön s egyéb magyar ajkú tájakon lakó honfiaink ne viseltetnék annyi érdekkel e nemzeti ügy iránt, melynél fogva legalább azon szavak összegyűjtésére és beküldésére, melyek a vidékükön a nép, hivatalnokok vagy munkások száján élnek, ne vállalkoznának.”
A magyar erdészeti műszótárhoz szükség volt először egy tökéletes német erdészeti műszótárra. Wagner Selmecbányát tekintette a legmegfelelőbb helyszínnek, a német szavak összegyűjtésére. Mivel sok német nyelvű szakkönyv volt a könyvtárban, itt kezdte el munkásságát. Így elkezdte a német szavak összegyűjtését.
Szükséges volt felszólítani minden hazafit, hogy működjék közre a műszótár elkészítésében. Egy vagy két németül és magyarul jól tudó szakértőt küldjenek ki műszavak és kifejezések gyűjtésére a nép közé. Ezek után az összegyűjtött szavakból készítsenek egy német rész szótárt, ezt erdészek és a tudós táraság (Tudományos Akadémia) tagjai nyelvészek és természettudósok szigorúan bírálják meg és javítsák ki a hibákat, illetve egészítsék ki.
Üljön össze egy döntőbizottság Pozsonyban, és az elkészült német műszótárt ellenőrizzék le és egészítsék ki. Az összegyűjtött német szójegyzéket kinyomtatták, azt küldték szét, kérve, hogy írják be a magyar fordítást a szavak mellé.
Miközben készítették a szótárat Divald folyamatosan figyelemmel kísérte a fejlődést, és cikkeket jelentetett meg az Erdészeti Lapokban; „Az erdészeti műszótár megalkotása képzi a teremtendő erdészeti magyar irodalom alpháját. Ezen irodalom bettáját pedig az erdészeti segédtudományok magyarítása.”
Nagy munkával, de 1862-re összeszedték a német műszavakat és kinyomtatták. Ebből közel 200 példányt küldtek szét, részben olyan szakembereknek, természet- és nyelvtudósoknak, akik önként vállalkoztak a munkára, részben olyanoknak, akiktől a legsikeresebb közreműködést várták, a nép szájáról vett vagy új műszavak bejegyzése után. Csakhogy a kiküldött példányoknak csupán egy hatoda érkezett vissza, ezek nagy része is szinte üresen. Csalódottság fogta el a szerkesztőket, nem számítottak arra, hogy csak ilyen kevesen küldik vissza a rész szótárt. Meg voltak győződve, hogy a többi tudós is a szívén viseli a szótár megteremtését.
Lett volna még egy megoldás, ha egy szorgalmas, s az ügyért lelkesülő magyar szakembert küldtek volna az ország magyar ajkú vidékeire, hogy a nép, az erdei munkások, és a gyakorlati erdészek szájáról az erdőn lesse el a műszavakat, melyek egész kincse van elszórva. Ehhez azonban sajnos nem volt elég pénz.
Azonban nem csüggedtek sokáig, új erőt merítve ismét elkezdték a munkálatokat a műszótárral. Csak az önerőre és a beküldött adatokra utalva kellett a munkát folytatni. Tudták azt is, hogy minden rossz műszóért őket terheli a felelősség.
Divaldék megállapították, hogy az erdészeti magyar irodalom korábban az Erdészeti Lapok által volt képviselve. Az erdészeti lapokban folyamatosan jelentették meg a szavakat, melyeket az olvasók írtak, összegyűjtöttek németül, és a hozzátartozó magyar műszavakat.
„Zajtalanul működve, szavainkat gyűjtve, válogatva, rendezve hat év telt el, és nem állíthatjuk, hogy készen vagyunk, sőt beláttuk, hogy feladatunk tökéletes megoldásának reményéről is le kell mondanunk.”
1867-ben az összes állami erdőhivatalnál bevezették a magyar nyelv kötelező használatát. Így nem volt más megoldás a szótárat mindenképpen meg kellett jelentetni.
1868-ban Pesten jelent meg a magyar-német, német-magyar erdészeti műszótár.
A szótár megjelenése után sorra adták ki magyar nyelvű erdészeti szakkönyveket is, melyeknek a mai napig hasznát veszik az erdészeti oktatásban.
A szótár nagyon fontos eszköz volt a korábbi hazai, valamint a külföldi szakirodalom eredményeinek átültetésében, de egyúttal a magyar erdészeti szaknyelv megteremtésében.
A szótár megjelenésével kapcsolatban rá kell mutatnunk arra, hogy a magyar érzelmű erdész társadalom azt a végső cél érdekében alapvetőnek tartotta. Wagner Károly és Divald Adolf olyan művet alkottak, amely még ma sem vesztette el teljesen az időszerűségét, a benne foglalt szavak többségét ma is használják, és nem is gondolnánk arra, hogy műszavak.
Mind a mai napig „gond” a szakkifejezések használata. Folyamatosan fejlődik a nyelv, a technika, ezáltal ma is jelennek meg szakszótárak, új kifejezések, azonban ez a régi ma is alapmű. Az erdészek mindennapi életébe már beolvadtak azok a műszavak, melyeket Wagnerék hosszadalmas és nehéz munkával készítettek el.
Jakab Gabriella: A magyar-német és német-magyar erdészeti műszótár kialakulása. Szakdolgozat. – Szombathely, NymE Savaria Egyetemi Központ, 2009. 43 p.
|
|
|
|
|
|
|
|
